Vicces dolog ez a stabilitás. Már azt hiszem fúú akkor ez így működik. Eltávolodok, nem kell szembe néznem a tényekkel hogy vége.

A legutobbi hasonlattal élve, egy "vér"ködös mámorban úszva nem tudomást venni arról, hogy elvérzek.

Aztán történik valami a régi életünkből, ami visszataszít a valóságba ahol égtelenkednek a sebek, és patakzik a vér.

Nem tudom mikor lettem őz suta. Sose voltam igazán kecses, vagy csorda típus. Mindig vágytam társra gyermekre, és mégis mindig egyedül láttam magam.

Hogy élhet bennem ilyen erős érzés? Hogy lehet hogy egy apró gesztus, egy ölelés ezer lángra nyújta a szívem.

Koma ez kevés lesz - így az ész!, de a szívem már máshol jár, és ahogy felragadták magukkal a hév lángjai, úgy taszajtotta a sötétbe a kétség, a sovárgás, a vágy arra hogy szeretve legyek.

Fáj, szinte úgy mint rég. Nehezek a napok, egyre inkább megugorhatatlanok a feladatok. Harcot vívok amiben mint egy olom mellény húz a vízalá ez az érzelmi fertő.

ELÉG ezt kéne mondanom

ELÉG, ezt kéne tennem

de legfőképp elkénne hinnem.

Sose adtam fől semmit, mért most tegyem? Mert bánt, hogy nem érez? hogy nem küzd értem?

Hogy az ő csalfa lelke felemészt teljesen?

Megint ez van, azok a huncut kis komisz könny cseppek gyűlnek és addig törekednek, míg maguknak utat törnek és felszabadulva börtönükből sietve szánkáznak az arcomon.

Sírok, és ez most engem fel nem szabadít. Büszke voltam az emberségemre, hogy számára még mindig meglelem a feloldozást. Hogy hogy lehet megérteni gyengeségét. De nekem megbocsátani ki fog? Ki bocsátja meg, hogy bár támogattok én az meghallani nem tudom? Hogy a "szőrősgyermek" iránt, gyúl féltékenyég a szívembe?  Hogy annyi szeretett, támogatás és a sokszor ember feletti jelenlét ellenére én még sem hozzom a várakozást?

Rossz befektetés vagyok. Bennem volt a potenciál. Elbasztam.... elég ezt kéne mondanom, de már nem tudom.

Fáj mindenhol, a lelkem a testem.

Mert tudom, hogy van olyan aki átvenné késelőm helyét, de ő szelídített meg. Hogy vehetné bárki át a helyét?

Újra vaddá kell lennem, az "erdő mélyére" eltemetkeznem, míg nem jő a fény mely felfedi rejtekem.

Természetem ellen való ez, de most a túlélés a cél.

Nem tudom mi lesz most velem, véres köd nyelj el megint engemet.