Tudjátok most kicsit megvagyok betegedve. Semmi komoly, csak nem érzem azt hogy megakarnék gyógyulni. Minek?

Aztán eszembe jutott, hogy az előző bejegyzés kicsit elcsendesítette a lelkem. Talán az írás segít.

Ki voltam? Ki vagyok? Ki leszek?

Ha túl akarom élni azt amibe sodort az élet, vagy én magamat több fronton kell nagy takarítást végeznem.

Arra gondoltam, hogy végig veszem mit szerettem az emberembe, mi az amit most meg kell gyászolnom.

Az egyik hogy kiragadott a világomból, és megmutatta hányféle is az.

Adott egy gyermek, későn érkezik a családban. Már mindenki tapasztalt, óvják és közben a legjobbra próbálják tanítani. Elhalmozzák élményekkel, szeretettel, pozitív implulzusokkal. Ez a voltam első szakasza.

Aztán ahogy megismerhetné a világot, a hibákat. Lassan fénylik, hogy egyes területeken nagyon nagy a hiánya.
Nem tudja, hogy van olyan hogy nem képes valaki valamire. Hogy valaki rossz szándékú, és nincs rá magyarázat.

Nem tud beilleszkedni és nem is akar. "Jól van ez így. Hisz én boldog vagyok, ők meg mindig rágódnak valamin."

"Hogy lehet arról beszélgetni hogy barnulok le? Amikor a világot kell megváltani"

És így ment évről évre. Bárkivel megtudott ismerkedni. A lány akit mindenki "ismer" de senki se szereti igazán.
Az egyetemen aztán elhangzik a kulcs szó "túl sok"

Hogy egy klasszikust idézzek: Tudod nem bírlak elviselni, de ha bajba lennék te lennél az első aki segítene. Ezt tisztelem benned.

Igen a segítség, ő tud és akar is. De még se tartozik sehová.

Aztán jött ez a fiú. Fura volt. Mindenben az amitől elszigetelte magát. Az ismeretlen. A beszélgetésből rögtön lejött, a srác ismer mindent ami a "pedigréhez jár" csak nem érdekli. Mindegy mikor eszel, hogy eszel. Hogy mi lesz holnap. Hogy hogy lesz holnap. Egy a lényeg hogy te magad légy.

Ma már tudom, hogy ő sokkal kevésbé tudja ki ő maga. Kitalált magának egy ideált, amit mikor megpróbált elhagyni, megtévelyedett. De mégis ő tanított meg arra. Ki vagyok én? Meddig tart az amit én szeretnék? És hol kezdődik a környezeti nyomás? Az elvárás?

A sikert én vágyom? vagy a társadalmunk ilyen? Mért kell szégyenkezve mondani egy ebédnél, hogy mi a szakmája? Ha Ő előbb kell és többet gürizik mint én?

És itt jön ennek az árny oldala. Tudod vannak pillanatok mikor összejön az élet. Amikor csillogás vesz körül és mindenki téged ünnepel. Aztán nem mertem sikeres lenni.
Tudom ez nem csak merés kérdése de az is.
Mért tegyem ha az akit társamul választottam nem büszke rám. Mért ha ö hajnalba elmegy és kiégve a világra haragosan ér haza. Mért ha ő nem tesz azért hogy ez változzon? Akkor én vajon megérdemlem? Miért nekem jár ez? Annyira igyekeztem a munkától annyira fáradt lenni, hogy utáljam a világot, utáljam az otthonom és a szerelmem aki haza vár.

Szerettem volna azt az érzelmi szintet elérni mint amire ő jutott, hogy együtt jöhessünk fel.

Hittem nagyon sokáig hogy ez is egy olyan kapcsolat mint ahogy én születtem. Elrendeltetett.

Megkellet találnom őt, hogy megmutassam neki több annál mint aminek hiszi magát. Neki pedig engem, hogy megtanítson ne a végletekig hajtani. Hogy tudjak örülni egy egy sikernek és ne a feladat letudását éljem csak meg.

De mi van ha ez csak egy fasszság. Ő egyszerűen egy sérült lélek. Én meg egy rosszul összerakott maximalista mazohista vagyok? Mi van ha én igazából azért érten el bármit az életbe mert hittek bennem. De most már nem hiszem el a hitet. Semmit se hiszek el mert becsapott ő, elárult. Egyszer, kétszer, nagyon sokszor.

Tudjátok mondtam épp elvérzek.

"Te lehetsz írja sebemnek gyönyörű kis tulipán" Hát nekem nincs tuliPÁNom. Vicces mert ha most hirtelen kinövesztené a heréit és férfi lenne. Nem tudnám elengedni. De aszt hiszem nem én vagyok az a nő akiért ő jellem lesz. Engem mindannyiszor elfog árulni, ahányszor megkísértik. Vagy más jut az eszébe. A leges legelős éjszakánkon hazudott... a többi n év

Sok könyv, blog van ami segít. De ha meglátom a szerelemszót, már fáj, a szeretett szó dettó. Vagy hogy mit hogy kellet volna tennem....

Miért nem szerethetünk tisztán? Mért kell játszmázni? Miért nem lehet egy kapcsolatban öszintének lenni? Nem kegyetlenül, de szólni ha valami hiányzik? Ha valami túl sok? Mért kell a csend  némaságával szép lassan megölni a kapcsolatot?